Épp születésnapot ünnepeltünk az egyik kedvenc kocsmánkban, jó kis hely, a dizájnra nappali-szerű, trendin szakadt közösségiház-kocsma kategória egyik gyöngyszeme.

Néhány ital és némi ugra-bugra után egy padra huppantam le az udvaron, míg a baráti társaság  valahogy arrébb sodródott pöfékelni. Jóízűen kortyolgattam a sörpömet (szörpös sör, a kedvencem), mikor is egy ránézésre ötvenes fazon huppant le mellém, egy kimért "bodzsineharaguggyá, nembánod?" kíséretében.
Persze, válaszoltam, és arrébb csusszantam a padon. Hanem aztán beszélni kezdett hozzám. (Ez a baj az ilyen kocsmábanodajövős fajtával.) Hogy milyen őrült napja volt. Körbenéztem. Sehol egy barát vagy barátnő, hogy kedvesen arrébb rángasson. De a fazonnak látszólag amúgy sem kellett nagyon biztatás, már mondta is.
- Ott ülök ezzel a csajjal. Első randi. Erre otthagy. Pedig előtte úgy ölelt, de úúúúgy. Aztán egyszercsak feláll, és elmegy. Hogy most mennie kell. Az első randin! Ebben a művészkocsmában voltunk, beszélgettünk, minden jól ment. Aztán otthagy.
- Híjj, pech, válaszolom tapintatosan.
- Pedig előtte úgy csinált, mintha érdekelném.
Van valami meglehetősen arrogáns a részegségében, amitől feláll a szőr a hátamon, de nem tudom, hogyan menjek arrébb, úgy érzem, szükségem van valami jó kifogásra, de semmi nem jut eszembe, így inkább hagyom, hogy végigmondja. Ezen a ponton kicsit zavarossá válik a közlendője, de valahogy ott lyukad ki, hogy egy különleges, újfajta művészetet csinál, amit még nem igazán értenek.
- Többek között szavalok. Verseket. Meg színész is vagyok. Mondj egy magyar sorozatot, akármit, valószínű, hogy játszottam benne.
Igaz, hogy nem nézek valami sok magyar sorozatot, de nem volt ismerős egyáltalán.
- Barátok közt? Éjjel-Nappal Budapest...?, próbálkozom.
- Hallod, minden. Most is éppen egy forgatásról jövök. Olyan őrült napom volt, el nem hinnéd.
- Igen?
- Huszonkét órája forgatunk. Most meg ebben a művészkocsmában voltam. Zártkörű. Onnan jöttem ide. Még zuhanyozni sem volt időm a forgatás óta. Itt érzem a Gryllus Dorka bőrének illatát az orromban. Így ült mellettem, mint te most. Ilyen közel.
A köztünk lévő padrészre mutat, engem meg újfent kiráz a hideg.
- Olyan életem van. Ha én azt egy újságírónak elmesélném...csak egy napomat.
Itt egy pillanatra elhallgat, mintha őt magát is megdöbbentené, milyen durva napjai vannak. Egy hatalmasat lélegez, megremegnek az orrcimpái, majd folytatja.
- Őrült napjaim vannak. Azok a forgatások. A magyar média. A kulisszák mögött... Olyan dolgokat tudok, amit senki más. Érted?! Senki. Csak egy újságíró kéne. Nem tudsz egyet?
- Hát, ami azt illeti, én tulajdonképp annak tanulok..., jegyzem meg, leginkább a beszélgetés kedvéért, de felmerül bennem, mi van, ha amellett, hogy nyilvánvalóan csatakrészeg szegény, esetleg tényleg van valami érdekes története.
-Tebazdmeg, suttogja maga elé, nem hiszi el, amit hall.- Bazdmeg, ez a sors. Te. Írd meg. Megírod egy napomat. Csak egyet. És híres leszel egész hátralévő életedre.
 Ehh. Ennyit erről. Csak őrült szegény. De már túl lelkes, nem lehet leállítani. Mint egy elszabadult kisvonat, olyan terepasztalos, aminek elromlott a kikapcsgombja.
- Hol tudsz publikálni? Valami nagy kéne. Elmondok mindent. Van ez a tehetségkutató. Most indult. Bunda az egész. Nem lebuktatni akarom őket. Nem akarok rosszat. Csak elmondom az igazat. Csak az igazat...
Ránézek, és látom, hogy csak egy aprócska lépés választja el attól, hogy összedörzsölje a két tenyerét egy ördögi kacaj közepette, mint valami gonosz egy szuperhősös filmben. Szentég, vannak, akiknek egyszerűen csak nem kéne alkoholt fogyasztani. Vagy Gryllus Dorkát szagolni. Vagy huszonkét órát forgatni. Vagy akármi is legyen az, ami történt vele.
- Hát, az az igazság, hogy én nem nagyon írok még sehova.
Azt hittem, ezzel lelombozom annyira, hogy aztán lelkifurdallás nélkül odébbállhassak. De nem.
- Nem baj. Ezután majd fogsz. Olyan életem van. Csak egy napom.. őrület.
- Akkor halljuk. Milyen egy napod?
Még utoljára megpróbálkozom vele, hátha mond valami konkrétat vagy legalább érdekeset. Ehelyett csak néz maga elé.
- Őrület. Egy napom is. Őrület.
Hálistennek leül mellém egy barát, akiről tudom, hogy órákat el tud beszélgetni idegen emberekkel, hajjaj, gond nélkül. Hamar egymásra találnak. Még hallom, miközben elslisszolok.
- Te ott voltál abban a művészkocsmában, a zártkörűben, nem? Emlékszem rád. Hallod, olyan őrült napom volt.
- Tényleg?

Később az este folyamán még odajön hozzám a fazon, meg akar hívni egy italra, a telefonját mutogatja, hogy nézzem meg, ez a tehetségkutató plakátja, ott van rajta. És tényleg. Gyorsan odébbállok.
Vicces, de nem emlékszem a nevére. Vagy a tehetségkutatóéra. Lehet, hogy ha belevetném magam a bulvárba, valamelyik lapban olvashatnék róla. Azóta már csak megírták valahol.