Az Asztóriánál az aluljárón keresztül a metróhoz igyekezve ijedten konstatáltam, hogy nem találom a bérletem.  Egy pillanatra megálltam turkálni a táskámban, gondoltam, gyorsan meglesz, és már mehetek is tovább. Sajnos a női táskák természetéből fakad, (meg mindenféle rendetlen emberek táskájának a természetéből is, ha már itt tartunk), hogy képtelenség megtalálni benne azt az egy dolgot, amit éppen keresünk. 
Épp bőszen kutattam a kiborult sminkcuccok, összegyűrt metropolok és összegabalyodott fülhallgatók tengerében, mikor egy idős néni jött oda hozzám, pénzt kérni, mi másért. Udvariasan nemet mondtam. Elkezdett magyarázkodni, hogy neki így kell meg úgy kell, mire azt válaszoltam, én igazán szívesen adnék neki egy kis aprót, ha lenne nálam, általában szokott is, de most sajnos csak a kártyám van, arról meg nem tudok aprót levenni. Amikor erre felvetette, hogy akkor már akár be is ugorhatnék a TESCO-ba venni neki egy kis élelmet, könyékig továbbra is a táskámba merülve, ezen a ponton már kicsit ingerülten mondtam a néninek, hogy sajnálom, de nem, viszontlátásra.
Még utánam kiabált egy "A jó isten áldjon meg!"-et, és igazán szeretném azt gondolni, hogy attól még úgy értette, hogy éljek hosszú és boldog életet, és sok egészséges csemetét hozzak a világra, de attól félek, hogy nem.
Viszont most már igazán sietős volt a dolgom, a bérletem még sehol, de gyorsan a mozgólépcső felé orientálódtam, hogy amint meglesz a bérlet, előkaphassam, és lesiethessek a metróhoz.

Hanem ekkor jött a terhes nő.

A terhes nővel volt dolgom már korábban is. Ahogy odajött hozzám az aluljáróban, először nem ismertem fel, huszonévesnek kinéző cigánylány, tömzsi alkat, széldzseki volt rajta.

Kis aprót kért. Mondtam, hogy sajnos most nem fogok adni, közben megtaláltam a bérletem, siettem volna tovább, mikor kibújt a szög a zsákból.
"Te nem segítenél egy terhes nőnek?!"Annyira, de annyira szemrehányóan kérdezte, hogy egyből beugrott.
- Jaaaj, hát mi már találkoztunk, milyen különös, hogy már akkor is terhes voltál!, örültem meg neki.

Nem gonoszkodni akartam, de már akkor sem adtam neki pénzt, és  veszekedtünk is néhány percet a buszmegállóban, nem szeretek antipatikus embereknek pénzt adni, na. Viszont némi lelkifurdallásom azért volt az eset után, hogy igaz, hogy rém rosszindulatú a nő, és félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy sajnálom a kéregetőktől azt az 50-100 forintot, de ez nem ugyanaz, mint a bácsi, aki fedélnélküllt árul, nem ugyanaz, mint a vak férfi, aki műanyagpohárral a lába előtt énekel, és nem ugyan az, mint remegő kezű néni, aki dióbelet árul.

A terhes nő az a kategória, aki azt gondolja, hogy rohadj meg, de rohadjon meg még az anyád is, hogy ott ülsz a sok pénzeden, és tőle sajnálod, amikor neki nincs.  És igazán nem tudom, de tényleg, elképzelni se, hogy milyen élete van, és a legkevésbé sem áll szándékomban olyan elvakult ostobaságokat mondani, hogy ménemtanul, ha állást akar, abbó lenne pénze. Tényleg, nem tudom, miért van ott, ahol van, de az biztos, hogy korábban megfordult a fejemben, hogy nehéz terhesen az utcán, én meg nem vagyok valami jófej, hogy azért nem segítettem neki, mert nem volt szimpatikus. Megfordul az ember fejében az ilyesmi.
- Ja, hát azóta már megszültem, most megint..., vágta ki magát.
Kis fejszámolás, és egészen biztos lettem benne, hogy mivel akkor nem volt pocakja, teljesen kizárt, hogy azóta megszült, és újra megterhesedett volna. 
- Jó, akkor ne hidd el, vágta még hozzám sértődötten.

Végül ennyiben maradtunk.

Lassan már négy hónapja dolgozom az Ázsia Centerben, egyszerű diákmunka, elektromos kisautókra ültetek fel gyerekeket, és figyelek, hogy ne menjenek egymásnak.

Ez alatt az idő alatt számtalan fura dologgal találkoztam, ezért gondoltam, a mindenféle Ázsia Centeres urbánus legendák után hátha üdítőleg hat néhány megbízható forrásból származó történetet hallani.

Kezdjük a legkézenfekvőbb kérdésekkel.

Nem, nem próbálták meg ellopni a szerveimet (lásd: http://www.urbanlegends.hu/2011/03/ujra-az-azsia-center-a-targya-az-emberrablos-remisztgetesnek), nem hiszem, hogy igazából csinálnának errefelé ilyet. Azok az eladók, akikkel én eddig találkoztam, mind nagyon kedvesek voltak, van, aki rám is bízza a boltját, ha pisilni megy.

Viszont az igaz, hogy nem adnak nyugtát. Nagyjából soha. 

Az Ázsia Center elég nagy. Két épülete van, a Keleti és a Nyugati; ha szemből nézzük, a hetes végállomásától, a jobb és bal; vagy, ahogy a biztonságiak hívják, a fiú és a lány épület. (Fiú= keleti, a felkelő nap energiája a férfienergia)

Rengeteg üzlet van egymás mellett, ruhából-cipőből többnyire ugyanaz a kínálat, de van elektronikai cikkeket árusító rágcsa meg alkohol és vegyi áru bolt is.

Az üzletek minden nap reggel 10-től este 7-ig tartanak nyitva, de a munkaidő, ahogy én látom, eléggé rugalmasan kezelendő, ha nem nagyon vannak az épületben, sokkal hamarabb is bezárhatnak a boltok.

Jópofa dolog, hogy egy csomó üzlettulajdonosnak illetve eladónak lehet látni itt a gyerekeit össze-vissza szaladgálni, kínai és vietnámi kisfiúk többnyire. Mindig rosszalkodnak valamit, néha elmegyek egy kávéért, és mire visszajövök, összeszedték az összes bóját a kisautópályán, aztán elbújtak valahova, vagy éppen vigyorogva várnak, hogy mit szólok majd. Az egyik kisfiúnak mindenféle vicces ruhája van, legutóbb tűzoltónak öltözve láttam, sokszínű műanyag sípokkal a kezében.

A biztonsági szolgálat tagjai egytől egyig borzasztó kedvesek. Szomorú, hogy ez így meglep, rossz tapasztalatok, nyilván, de teljesen sokkol.

Van egy idősebb férfi, aki mindig jön beszélgetni, megkérdezi, mi a helyzet, hogy vagyok, mosolyog is hozzá. Egyszer elmondta, hogy 500 forintos órabérben van itt, van, hogy 12 órát is.
 Általában csak fel-le sétálnak. Van egy fiatalabb, barna hajú, aki egyszer megdicsérte a ruhámat, meg egy magas kopasz, illetve a fő-biztonságiőr, aki nagyon kedves, ő vette fel a jegyzőkönyvet, amikor egy maffiózó banda-szerű társaság megrövidített egy örtezressel, és teljesen lestrapálta a berendezést.

Tehát a biztonsági őrök nagyon kedvesek. Lehetne mondani, hogy persze, hogy velem azok, mert én itt dolgozom, de nem csak velem. Egy alkalommal, amikor hívnom kellett őket, mert néhány srác rongálta a berendezést, és nem voltak hajlandók csak azért abbahagyni, mert én itt rikácsolok, őket is teljesen korrektül tessékelték ki. De tényleg, semmi anyázás, semmi fölényeskedés.

Egy másik alkalommal pedig, mikor egy szemfüles apuka ellopta a telefonomat, hazafele menet megkérdeztem a biztonságiakat, nem találtak-e véletlenül egy telefont. Persze egészen biztos voltam benne, hogy nem csak úgy elveszett, mert mikor rácsörögtem a munkahelyi telefonról, már ki volt kapcsolva, azért reménykedtem is egy kicsit. Az ezt követő néhány napban nem jöttem dolgozni, viszont amikor legközelebb találkoztunk (hangsúlyozom, ez sok nappal később volt), a biztonsági őrök közül kettő feljött az emeletre, ahol dolgozom, hogy sajnálattal közöljék velem, hogy az épületben sehol nem találták meg a telefonomat, sem a sim kártyáját, még a kukákban sem! Említettem már, hogy ez napokkal később volt, én pedig nagyjából így kérdeztem meg, hogy „Nem találtatok egy telefont véletlen? Nem? Köszi, mindegy, amúgy is ellopták sajnos, viszlát.”?!
 

Ami viszont a legérdekesebb az Ázsia Centerben, az a vásárlóközönség. Na, nekem ők egy valódi rejtély.  
Mi motiválhat bárkit arra, hogy itt töltse a hétvégéjét? Merthogy nem kevés ilyet látok. Látom szombat délelőtt, látom estefelé is, egész családok korzóznak órák hosszat a folyosókon. És vasárnap megint. 
 Pedig ez egy igazán nem jó hangulatú hely. Lehetne azzal érvelni, hogy olcsó. De még csak az se igazán. A ruhák sokkal többe kerülnek, mint amennyit érnek, cipőből van mindig 2-3 ezer forintért, de azok igazán úgy is néznek ki. Nincs annyi belelátásom a ruhaiparba, hogy azt tudjam mondani, hogy ezek a ruhák sokkal silányabbak, mint amit megvesz az ember a Westendben vagy akárhol. Fogalmam sincs. De hogy ezerszer gagyibban néznek ki, az fix. És vagy drágábbak, de nagyjából soha nem olcsóbbak, mint egy Bershkában vagy egy H&M-ben. A Milka csoki és az öblítő mondjuk tényleg olcsóbb, mint máshol.

Borzasztó sok prosztó, undok és ostoba ember jár ide. Az előbb éppen a szemem láttára förmedt rá a feleségére egy nagyon hájas és szőrös ember, hogy ha nem ad neki pénzt, hogy a gyerek mehessen a kisautóval, akkor szájbaveri.
Ez a mókás, még csak nem is kell múltheti példáért turkálnom az emlékezetemben. Itt történik az orrom előtt.

De láttam már olyat is, aki pofon vágta a gyerekét, mert hisztizett, hogy autózni akar, és olyat is, aki azt kiabálta a szaladgáló kislányának, hogy „Gyere vissza, Mari Csui, mert elvisznek a magyarok!”

   Szóval van valami nagyon különös az egészben. Nem mondhatni, hogy ide a szegényebb rétegek járnak, mert itt minden olcsó. Nem mondhatni, mert nagyon sok minden nem olcsó, és nem mondhatni, mert nagyon sok mindenki nem szegény. Például azok a családok, ahol egyszerre négy gyerek jön, mindegyik megy 2-3 kört a kisautókkal (500 és 700 ft között vagy egy menet), az apuka fizetéskor nagyjából kétszázezer forintnak megfelelő készpénz közül válogat ki mindenféle logika nélkül teljesen különböző nagyságú címleteket, távozáskor pedig itt hagynak annyi borravalót szana-szét a pulton, amennyiből mehetnének még néhány kört.

És az amúgy is érthetetlen helyzetbe további kavarodást hoz az, ahogyan az Ázsia Center reklámozza magát.
 Nem egészen értem, hogy milyen rétegeket próbál elérni a marketing-stratégiájával. Február közepétől például kutyákat is be lehet hozni, a főbejáratoknál itatótálak vannak elhelyezve nekik. Ez szerintem egy nagyon szimpatikus ötlet, de úgy képzelem, hogy egy belvárosi alternatív-hipszter kávézó-könyvtár látogatóinak körében sokkal lelkesebb lenne a fogadtatása. Nem beszélve arról, hogy eddig összesen egy darab kutyát láttam itt február óta.  
Aztán ott van az állatsimogató napok a híres tévésztár Csülökmalaccal, és további sertésekkel és kecskékkel, akiket össze lehet taperolni.
Ami szintén egy igazán aranyos dolog, és lehet, hogy velem van a baj, vagy hogy egyszerűen túl sok időt töltök az Ázsia Centerben, de valahogy arra emlékeztet engem ez mind, mintha azt akarnák mondani, hogy

„Igen, lehet, hogy minden drága és ócska itt, de nézd, Csülökmalac! A kutyádat is elhozhatod megnézni, van neki itatótál kihelyezve! MÉG VASÁRNAP IS!

Épp születésnapot ünnepeltünk az egyik kedvenc kocsmánkban, jó kis hely, a dizájnra nappali-szerű, trendin szakadt közösségiház-kocsma kategória egyik gyöngyszeme.

Néhány ital és némi ugra-bugra után egy padra huppantam le az udvaron, míg a baráti társaság  valahogy arrébb sodródott pöfékelni. Jóízűen kortyolgattam a sörpömet (szörpös sör, a kedvencem), mikor is egy ránézésre ötvenes fazon huppant le mellém, egy kimért "bodzsineharaguggyá, nembánod?" kíséretében.
Persze, válaszoltam, és arrébb csusszantam a padon. Hanem aztán beszélni kezdett hozzám. (Ez a baj az ilyen kocsmábanodajövős fajtával.) Hogy milyen őrült napja volt. Körbenéztem. Sehol egy barát vagy barátnő, hogy kedvesen arrébb rángasson. De a fazonnak látszólag amúgy sem kellett nagyon biztatás, már mondta is.
- Ott ülök ezzel a csajjal. Első randi. Erre otthagy. Pedig előtte úgy ölelt, de úúúúgy. Aztán egyszercsak feláll, és elmegy. Hogy most mennie kell. Az első randin! Ebben a művészkocsmában voltunk, beszélgettünk, minden jól ment. Aztán otthagy.
- Híjj, pech, válaszolom tapintatosan.
- Pedig előtte úgy csinált, mintha érdekelném.
Van valami meglehetősen arrogáns a részegségében, amitől feláll a szőr a hátamon, de nem tudom, hogyan menjek arrébb, úgy érzem, szükségem van valami jó kifogásra, de semmi nem jut eszembe, így inkább hagyom, hogy végigmondja. Ezen a ponton kicsit zavarossá válik a közlendője, de valahogy ott lyukad ki, hogy egy különleges, újfajta művészetet csinál, amit még nem igazán értenek.
- Többek között szavalok. Verseket. Meg színész is vagyok. Mondj egy magyar sorozatot, akármit, valószínű, hogy játszottam benne.
Igaz, hogy nem nézek valami sok magyar sorozatot, de nem volt ismerős egyáltalán.
- Barátok közt? Éjjel-Nappal Budapest...?, próbálkozom.
- Hallod, minden. Most is éppen egy forgatásról jövök. Olyan őrült napom volt, el nem hinnéd.
- Igen?
- Huszonkét órája forgatunk. Most meg ebben a művészkocsmában voltam. Zártkörű. Onnan jöttem ide. Még zuhanyozni sem volt időm a forgatás óta. Itt érzem a Gryllus Dorka bőrének illatát az orromban. Így ült mellettem, mint te most. Ilyen közel.
A köztünk lévő padrészre mutat, engem meg újfent kiráz a hideg.
- Olyan életem van. Ha én azt egy újságírónak elmesélném...csak egy napomat.
Itt egy pillanatra elhallgat, mintha őt magát is megdöbbentené, milyen durva napjai vannak. Egy hatalmasat lélegez, megremegnek az orrcimpái, majd folytatja.
- Őrült napjaim vannak. Azok a forgatások. A magyar média. A kulisszák mögött... Olyan dolgokat tudok, amit senki más. Érted?! Senki. Csak egy újságíró kéne. Nem tudsz egyet?
- Hát, ami azt illeti, én tulajdonképp annak tanulok..., jegyzem meg, leginkább a beszélgetés kedvéért, de felmerül bennem, mi van, ha amellett, hogy nyilvánvalóan csatakrészeg szegény, esetleg tényleg van valami érdekes története.
-Tebazdmeg, suttogja maga elé, nem hiszi el, amit hall.- Bazdmeg, ez a sors. Te. Írd meg. Megírod egy napomat. Csak egyet. És híres leszel egész hátralévő életedre.
 Ehh. Ennyit erről. Csak őrült szegény. De már túl lelkes, nem lehet leállítani. Mint egy elszabadult kisvonat, olyan terepasztalos, aminek elromlott a kikapcsgombja.
- Hol tudsz publikálni? Valami nagy kéne. Elmondok mindent. Van ez a tehetségkutató. Most indult. Bunda az egész. Nem lebuktatni akarom őket. Nem akarok rosszat. Csak elmondom az igazat. Csak az igazat...
Ránézek, és látom, hogy csak egy aprócska lépés választja el attól, hogy összedörzsölje a két tenyerét egy ördögi kacaj közepette, mint valami gonosz egy szuperhősös filmben. Szentég, vannak, akiknek egyszerűen csak nem kéne alkoholt fogyasztani. Vagy Gryllus Dorkát szagolni. Vagy huszonkét órát forgatni. Vagy akármi is legyen az, ami történt vele.
- Hát, az az igazság, hogy én nem nagyon írok még sehova.
Azt hittem, ezzel lelombozom annyira, hogy aztán lelkifurdallás nélkül odébbállhassak. De nem.
- Nem baj. Ezután majd fogsz. Olyan életem van. Csak egy napom.. őrület.
- Akkor halljuk. Milyen egy napod?
Még utoljára megpróbálkozom vele, hátha mond valami konkrétat vagy legalább érdekeset. Ehelyett csak néz maga elé.
- Őrület. Egy napom is. Őrület.
Hálistennek leül mellém egy barát, akiről tudom, hogy órákat el tud beszélgetni idegen emberekkel, hajjaj, gond nélkül. Hamar egymásra találnak. Még hallom, miközben elslisszolok.
- Te ott voltál abban a művészkocsmában, a zártkörűben, nem? Emlékszem rád. Hallod, olyan őrült napom volt.
- Tényleg?

Később az este folyamán még odajön hozzám a fazon, meg akar hívni egy italra, a telefonját mutogatja, hogy nézzem meg, ez a tehetségkutató plakátja, ott van rajta. És tényleg. Gyorsan odébbállok.
Vicces, de nem emlékszem a nevére. Vagy a tehetségkutatóéra. Lehet, hogy ha belevetném magam a bulvárba, valamelyik lapban olvashatnék róla. Azóta már csak megírták valahol.